Papp Gréta: Lepecsételt szobák
A visszatekintés egykori gyerekkori önmagunkra számos módon megtörténhet. Alapvető igazság, hogy máshogy értelmezzük egy adott helyzetben magunkat, mint évekkel később, ez pedig hatványozottan igaz lehet, amikor gyermekként éltünk meg valamit, hiszen egészen más szemmel tekintettünk a körülöttünk lévő világra. Mind megéljük, mind máshogy.
A család (a szokásrend, a közösség), amelybe születünk, meghatároz és végigkísér, az átélt trauma és a boldogság is, a paradox módon értelmezhető események. A szálló porszemek a fényben, amikor a templomablakokon keresztül besüt a nap. Az éjszakai sötétség, amely végtelennek tűnik a kihűlt téli szobában. A növények indáinak egymásba kapaszkodása és talajszint alá bújása. Papp Gréta kötete azt a világot mutatja be, ami az idő múltával talán elhalványul, átalakul, de az ott megélt tapasztalatok egy személyiség formálódásának egészét foglalják keretbe: „pislogással próbáljuk rejteni a gyerekkor foltjait”. (12.) A kötet meghatározó témái (pl. Isten, szülők, magány, gyerekkor) erőteljes költő képek és szívszorító, szinte csattanószerű zárlatok által hatnak az olvasóra.
Az írások a múlt felelevenítése által a megszólaló gyerekkorát és élete hagyományait is felidézik, illetve arról beszélnek, hogy az, amit magával hozott, miképp alakította: „emlékezni próbálok, / hogyan sikerült háromlépésre / eltávolodni tőled”. (8.) A múlt és a gyermekkor emlékei annyira bevésődtek, annyira tapinthatók, hogy a versekbe foglalt élmények sorai meghökkentőek és fájdalmasak.
A kötetet négy egység építi fel, melyek mindegyike egy-egy különleges jelentéssel bíró helyiséget nevez meg (szülőszoba, tisztaszoba, vendégszoba, szabadulószoba). A részek sorrendisége akár egy életutat is vázolhat, ahol a születés és a halál közötti vonal a kötet útmutatója. Az első vers a ráma, amely erős vizuális képekkel telített emlékfelidéző mű. A család, mint mindennek a kezdete, az én legerőteljesebb formálója. A képkeretbe illesztett emlékek és a múlt, az ebből való kilépés hatalmas erőkifejtést feltételez, a vers arra fordítja a figyelmet, hogyan értelmezi a szubjektum a más életbe átlépés kezdetét: „a szilánkokat félretolva óvatosan lépek ki / a háttérből, mellőled és a gyerekek mellől, […] egy időre fekete-fehér leszek”. (7.) Az önállóság első megtapasztalása felszabadító, és az átlépés az új életbe a keret szétroppantásával kezdődik, majd ahogy a színek elfogynak, először csak a fekete és a fehér marad, és később majd más árnyalatokkal töltődik, hogy kialakuljon az individuum: „kifeszített vászon a család, / elpattanó cérnaszálak között élvezet a pasztellharc”. (7.)
A megszületés eseményével elindul egy különleges kapcsolat a szülő és a gyermek között, megismerik a szülés és a születés kínját, és annak kényelmetlen és fájó kérdésfelvetését is meg kell válaszolni: hogy ki akarta valójában az életet, ezért felelősségre vonható-e bárki; és annak félelmetes igazságát, hogy már a születés pillanatában ott van a halál jelenléte is (zsákutca). Anya és lánya összekötöttsége fontos pillére az első egységnek, ezzel szoros összefüggésben pedig megjelennek a női szerepvállalás behatárolt terei is. A gyermek–szülő bonyolult és érzékeny kapcsolata terebélyesedik ki egy egész családot működtető rendszerré, ahol a szegénység és a kérlelhetetlen hideg alapvető életbéli elemekké válnak. A didergés és a magány összefüggő fogalmakká válnak, az uralhatatlan hideg pedig nem csupán a testet gyötri, hanem a lelket is, ahol a szülők erőfeszítése hiábavaló, frusztráltságuk egymás felé irányuló támadásokban állandósul. A gyermeki tekintet és a visszatekintő felnőtt aspektusai összemosódnak az emlékezés által, ugyanakkor ez a pozíció már távolságtartást és objektív elemzést is feltételez. A szülő hiánya az üresedés című versben a veszteség meglévő jeleinek felsorolásával válik még fájóbbá. A helyek, ahol már a valóságos tapasztalat nem lehetséges, csak az emlékek sejlenek fel, és végül a gyomor korgása, amely a tápláló anya képét teszi soha vissza nem hozhatóvá: „és dühösen morog a gyomor, / felismerni a lábnyomából, / a homokban, a torzulásban, / felismerni, honnan tűnt el”. (10.)
A lépések című vers átvezet a következő kötetegységbe, ahol az Isten-képzet, a hithez, a vallás megjelenési és megjelenítési formáihoz kapcsolódó viszony sejlik fel. A szentmise pontosan meghatározott lépései unalmasnak, kissé érhetetlennek tűnnek az idő és az életkor kontextusában: „nem elég ráncos a kezem az imához. / minden perc lobban”. (19.) A második egység a tisztaszoba, amelynek első verse, az örökfény kapcsolódik az első szakasz záró művéhez. A két vers együtt folyosót képez a kötet részei között. A születésből való átlépés a világ különleges érzékelésébe, a hitbe, a képzetekbe, az értelem kinyílásával együtt építkező reménybe. A régi, hagyományos falusi életben a tisztaszoba volt a nők vajúdásának helye, a betegeket itt ápolták, a haldoklókat itt vigyázták, így ez a helyiség szakrális erővel is rendelkezik. A templomban a szentmisén megjelenő tárgyi dolgok (pl. oltár, mécses) és a szóban megjelenő elemek, a miseszöveg alkalomról alkalomra megjelenő ismétlései együttesen erőteljes hatást okoznak, amit a gyermeki tekintet még intenzívebben érzékel. Az imákban, könyörgésekben felbukkanó szavak, szókapcsolatok a sokszori újrázással átlényegülnek, még erőteljesebbé válnak, vagy éppen elveszítik hatásukat, a bennük foglalt jelentést. A szent titkait című versben a hangos és a halk váltakozása, a bűnök csendes vagy éppen hangos felsorolása a gyóntatószékben a katolikus vallás meghatározó eleme, ami a bűnök kimondásának fontosságát hangsúlyozza. „hogy méltóképpen ünnepelhessük / elnémulunk. / bizonytalanul dünnyögöm a miatyánkot / az orrom alatt” (20.) – egy gyerek számára, aki még tanulja a kimondhatót és a kimondhatatlant, különleges jelentőséggel bír a csend, amely a templom falai között még nehezebbnek tűnik. A mise szakrális jellegének megélésével a gyermeki tapasztalat többrétegűen összetett: egyszerre akarja őszintén átélni a templomban történteket, de valahol elveszik a megtervezettségben és a behatárolt szertartási időben (pl. nincs elég ideje elsorolni magában a bűneit a szentmise elején), és ez helyrehozhatatlan csalódást okoz számára. Itt felvetődhet az a gondolat is, hogy milyen komolyan veszi az ártatlan gyermeki lélek ezt a bűnbeismerési folyamatot.
A vallásosság összekapcsolódik a nagymama emlékével, akinek életében meghatározó volt a templomba járás, ahogy a halálra való készülődés is (nagy levegő). A penitencia, a láncolat és a zsebtitok című versben az emlékét az apró rezdülések, pillanatnyi képek jelzik, amelyek azonban annál nagyobb leckével bírtak az emberségről, szeretetről és biztonságos otthonosságról. A keresztút című vers Jézus szenvedéstörténetét előtérbe állítva a bűnt mint a kereszt metaforáját emeli ki: „gyónni csak az tud, / aki vétkezett. lehajtott fejjel áll / a közösség a padok között”. (26.) Az egység lezárása a közösség képmutatásának leleplezése, a bűnbánó ember kálváriája, akinek nem csupán önmagával (és Istennel) kell elszámolnia, hanem a felette könnyedén ítéletet mondó közösséggel is: „görnyedve várja a feloldozást. / istentől kérni könnyebb, / mint lekaparni hátáról / a megvető tekinteteket”. (26.)
A harmadik egység, a vendégszoba a reggelek fájdalmas kérlelhetetlenségével indít. A ráncok című vers a nap indulásának sérülékeny voltát emeli a középpontba: „a lámpakapcsolót / csak finoman, / érzékeny minden rezdülésre. / a redőny fáradt szemhéjai alól pislognak a reggelek”. (31.) A család napi rutinja, a mindennapok része, a magány és a bizonytalanság érzése, ahol a gyermek és a szülő érzelmi világa szimbiózisba kerül. Ahogy a családi élet mindennapos részévé válik az anya és az apa közötti néma feszültség, majd hangos veszekedés, úgy érzékeli a gyermek az akaratok egymás melletti elcsúszását. A család széthullása egyben a felnőtté válás korai és visszavonhatatlan folyamatát is jelöli. A fázás az egység többször visszatérő témája, a salak, 105, tizedek versek mind mindenek felett álló erőként írják le, ami ellen a szülők próbálnak tenni, de az ereje kivédhetetlen. Az erőfeszítés következtében bekövetkező kimelegedés és a téli éjszaka hidege összekapcsolódnak a salak első soraiban, ugyanakkor ellentmondásba is keverednek: „hideg van, reszketés, izzadás. / anya parazsat húz az éjszakából. / a betont vakarja vaslapáttal”. (32.) Párversként tekinthetünk a 105-re, ahol a csillagok alatt felsejlő apa tehetetlen és kontrolálhatatlan dühe és a kazánban fel-fellobbanó tűz összefolyik, az éjjel pedig egyre fenyegetőbbé és szomorúbbá válik a reggelt váró gyermek számára.
A tejút című vers tovább építi az éjszaka-motívumot, illetve betetőzi a harmadik kötetegységet, hiszen a csillagképek láthatósága a fagyos estére irányítja a figyelmet. Egy elveszített, de a megszólalóban élő megszólított emlékét idézi meg: „előtted megterített asztal a család, / csillagaid körberagyogtak, / ahogy most is, érzem, otthon vagy”. (39) A csillagok közé költöző elhunytak imaginációja, az emberek életbéli vendégléte az átmenetiség állapotát hangsúlyozza, ezzel előkészítve a következő kötetrészt.
Az utolsó egység a szabadulószoba, amely a kilépés, vagy inkább menekülés akcióját vetíti előre. A kezdő mű a holnap temetnek, amely a születés–halál keretét teremti meg az első egység első versével párhuzamba vonva, illetve megszólal benne a félelem a változástól, akármilyen is a korábbi élet, amelyből végre megvalósul a távozás. A megszólítottat egy emberszerű, törődő Istenként is felfoghatjuk, ide kapcsolva a szentírásbeli Magvető példázatát: „lazán szórj ránk földet, mint egy palántára, / hiába nincs esély, hogy életben maradunk. / ejts néhány magot tenyerünkbe”. (43.) A remény ereje és a szomorúság egymás mellett építik fel a verset, ahol szülőképként is azonosíthatjuk a vers címzettjét.
Az idő múlása a kötet következő verseiben változatos módon válik témává. A szemek a halál és a hit összekapcsolódásával beszél az elmúlás hirtelen jött pillanatáról, amely akármennyire is biztos, mégis éles és váratlan. A rózsafüzér szemeinek morzsolgatása segít az imák számolásában, míg a végső perc és lélegzet elengedését a lánc koppanása jelzi: „amikor utolsót fújta beléd a lélegeztetőgép, / kiesett kezedből a rózsafüzér, / akkor értettem meg, hogy / erre fűzted fel a reggeleket”. (44) A napok múlását az évszakok váltakozása váltja, az idő múlásának cirkuláris jelölése, midig várható, a tavasszal beköszöntő fagy pedig a múltból hozott berögződéseket és fájdalmakat idézi fel a levélben. A hétköznapok monotonitása felidézheti a ráma és a ráncok című verset is, hiszen a túlságosan ismerős keretbe rekesztett hétköznapok fojtogatóak. A visszatérő fagy képe az emlékek önkéntelen és kényszerű felelevenítését jelzi. A levélben ismét megjelenik a család motívuma, amely a következő, családfa című versben kiteljesedik. A kertben váratlanul felbukkanó vakondlyukak anomáliát jelölnek a megtervezett gondozásúnak szánt területen, temetővel való metaforizálásuk a föld mélységét és a halállal szembeni tehetetlenséget is jelölik. A növények, belső szervek és közeli családtagok kibogozhatatlanul összefonódnak: „cirkuszfa a szív helyén, / visszerekből kihajtó létrafok. / nagyapa mászóka, / apa híd anyához. / egyensúlyozunk” (46.).
Az utolsó versek egyike az elfogy, amely rövidségével nyomasztó jelentések sokaságát hívja elő. A pénz hiánya magával hozza az étkezések elmaradását, majd az idő is megállni látszik, ahogy az áram megszűnésével újra beköszönt a hideg és a sötét: „az éhség nem betegség. / gyűrött póló, másnapos nadrág, / a zoknin néhány eltaposott pókláb. / a kakukkos téli álmot alszik”. (50.)
Az első vers színeket ígér, az utolsó, a rekurzió színeket ismétel: a zöld és a barna, amelyek a centrumban lévő kertben a leggyakrabban előfordulnak. A kerítés, a növények mintákat alkotnak, a kötet visszatér kezdő pozíciójához, a gyerekkor szemlélődő és magányos helyzetébe tér vissza, ha úgy tetszik, megismétel, mégis kiutat mutat a korábbiakból, mert a gondolatok lejegyzésével voltaképpen a kötetet megszületését alapozza meg.
Papp Gréta kötete nem emlékezés, nem érzékelés és értékelés, nem csupán falak, kerítések és határtalan fények egymásba játszó képeinek sokasága, hanem keresése annak az istennek, aki csak a miénk, és annak a személynek a felfejtése, aki abból a gyermekből lett, aki a kert egy zugában feljegyezte életének rezdüléseit.
Papp Gréta: Lepecsételt szobák, Cser Kiadó, Budapest, 2023.
Hozzászólások